„Anyuuu, szomjas vagyok!” – hangzik lefekvés után a gyerekszobából, és Anyu bevisz egy pohár vizet, hogy tíz perc múlva megérkezzen a menetrend szerinti „Anyuuu, pisilni kell!”, majd a „Túl meleg van!”, a „Nem vagyok álmos!” és a többi. Az éjszakai ébredések, rémálmok, hajnali bekéredzkedések a szülői ágyba pedig még csak ez után kezdődnek… Az ilyen helyzetek elkerülésére a nyugati szülőknek azt tanácsolják, hogy a megfelelő alvási szokásokat már csecsemőkorban alakítsák ki, a babát mindennap közel azonos időben, egy kiszámítható rutin végén tegyék be a saját ágyába, hogy ott egyedül aludjon el. Ha azonban a különböző népeket meglessük álmukban, rájöhetünk, hogy amit mi egy kisbaba számára „megfelelőnek” tartunk, valójában egy kisebbség furcsa ideálja.
Az ősi minta
Őseinknek nem volt más választása, mint együtt aludni utódaikkal, hiszen a vadászó-gyűjtögető nomádok nem tehették le a kicsiket biztonságos gyerekszobákba. Az anyatejből – speciális összetételénél fogva –gyakran kell enni, így az anyja mellett alvó, éjjel is szopó csecsemő az, aki az évmilliók biológiai örökségét megtestesíti. Bár az elrendezés sokféle lehet (közös fekvőhelyen, az anyától karnyújtásnyira, az apa és/vagy a testvérek jelenlétében stb.), a kultúrák többségében a csecsemők ma is az anyjukkal alszanak, és ebben a szoptatás szerepe is meghatározó maradt. Így van ez még olyan iparilag fejlett országokban is, mint Svédország vagy Japán.
A cikk folytatása a Mindennapi Pszichlógia oldalán olvasható.