Volt egyszer egy fiatal lány, aki két és fél évet töltött venezuelai indiánok között. Tapasztalatai alapjaiban rengették meg a gyereknevelésről vallott nézeteinket.
Jean Liedloff nem volt afféle íróasztaltudós: kalandvágyból került a venezuelai jekána indiánok közé, és élményeiből írta meg 1975-ben egyetlen könyvét: Az elveszett boldogság nyomában (The Continuum Concept: In Search of Happiness Lost) 2007-ben jelent meg magyarul. Az írónő idén március 15-én halt meg. Idézzük fel, mit kapott tőle a neveléstudomány.
Honnan ez a nyugalom?
Liedloffot meglepte, mennyivel nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb a jekánák élete, mint a nyugati emberé. Sokkal derűsebbek, mint mi: a kemény fizikai munka közepette sem szenvednek. A kisbabák nem sírnak, nem hasfájósak, nincs dackorszak, sem szobatisztaság-dresszúra, és a serdülőkor sem hoz agresszív lázadást. A gyökeres különbségek okát Liedloff a csecsemőkkel és kisgyerekekkel való bánásmódban találja meg. Egyben magyarázatot is talál a mi életünkben érzékelhető számos hiányra, szorongásra, konfliktusra. Jean Liedloff szerint az embernek születésétől kezdve szüksége van azokra a tapasztalatokra, melyeket az ősi időkben is megkapott. Ilyen például, hogy csecsemőkorában éjjel-nappal szülei testközelségében legyen. Azt is igényli, hogy komolyan vegyék jelzéseit, ítélkezés és rosszallás nélkül azonnal válaszoljanak. Ez persze az igény szerinti szoptatást is magában foglalja. Így élnek a jekánák.