Amikor nem működik a tejtermelés
Friss diplomás orvosként és szoptatást támogató aktivistaként sokáig azt hittem, hogy minden anya tud szoptatni. Most, közel tízévnyi klinikai tapasztalat után már tudom: van, hogy a laktáció élettana valakinél nem működik. És legyünk őszinték: mi, egészségügyi szakemberek, csapnivalóan kezeljük ezeket a helyzeteket.
A tejtermelés a hormonok jól megkomponált összjátékaként jön létre. Ezek a hormonok, műszaki hasonlattal élve, a várandósság alatt felépítik a tejgyártó gépezetet, majd a szülést követően tejet állítanak elő és eljuttatják azt a kisbabához. Az úgynevezett primer tejtermelési képtelenség*, amikor az anya teje egyáltalán nem lövell be, létrejöhet amiatt, mert az előbb említett gépezet nem épül ki, vagy azért, mert a jelzőlámpák, amelyek a tej előállítását és „mozgatását” irányítják, nincsenek összhangban vagy hiányoznak.
Amikor egy anyának egyáltalán nem termelődik teje, az orvosoknak meg kellene bizonyosodniuk arról, hogy nem áll-e olyan gyógykezelés alatt, ami megakadályozza a tejtermelést. Ezen kívül a pajzsmirigy és az agyalapi mirigy működését kellene megvizsgálniuk, amely megsérülhetett a szülést követő esetleges erős vérzés hatására. A tejtermelés hiánya jelezheti azt is, hogy a méhlepény egy darabja az anya szervezetében maradt. Ha mindezek gondos ellenőrzése során nem mutatkozik eltérés, akkor lehet gyógyszerekkel növelni a prolaktinszintet. Ez a hormon felel ugyanis a tejtermelésért. Az Academy of Breastfeeding Medicine (szoptatást támogató nemzetközi orvosi szervezet) a tejtermelést fokozó szerekről szóló szakmai irányelvében sorolja fel ezeket.
Azonban gyakran előfordul az is, hogy nem találjuk az okot. Kevés tudás és még kevesebb kezelési lehetőség birtokában az orvos jellemzően annyit mond csak az anyának, hogy nincs teje. Majd a „diagnózis” felállítása után igen gyakran így folytatja atyáskodóan: „De semmi gond. Én is tápszeres voltam és nézzem rám: kutyabajom.”
A kérdés csak az, hogy miért fogadjuk el, hogy egy fontos reproduktív szervünk működés hibája gyógyíthatatlan és az egyetlen elfogadható megoldás a mesterséges pótszer és mellé egy fejsimogatás?
Gondoljunk csak bele: több mint évi egymilliárd dollárt költünk Viagrára, hogy egy hasonló problémát, a férfi reproduktív rendszer funkciójának hibás működését kezeljük. Feltételezem, hogy az erekciós zavarral küzdő férfiak nem vennék túl jó néven, ha az orvos azt mondaná nekik: „Sajnos az ön problémájára – amely megakadályozza, hogy teljes életet éljen – nincs gyógymód. De tudunk adni egy mesterséges pótszer(számo)t!”
A tudás és a kezelési lehetőségek terén mutatkozó különbség nem véletlen. Ha a központilag támogatott egészségügyi kutatások listájában böngészünk, a „tejtermelési képtelenség” címszóra csak 9 tanulmányt találunk, míg az „erekciós zavar”-ra 84-et. Ebből pedig az tükröződik, hogy az USA-ban a szoptatási képtelenséget egyszerűen nem tekintjük komoly problémának (Magyarországon sem - a szerk.).
Pedig az anyák és a kisbabák ennél többet érdemelnek. Először is, jelenlegi orvosi tudásunk korlátai között be kellene ismernünk, hogy nincsenek jó válaszaink. És nem lefitymálni, hanem becsülni kellene azokat az anyai erőfeszítéseket, amelyeket a nők a szoptatás beindítása és fenntartása érdekében hoznak. Amikor azzal nyugatunk egy anyát, hogy „semmi gond, én is tápszeres voltam, és kutyabajom”, azzal tulajdonképpen azt mondjuk, hogy kicsit bolondnak tartjuk azért, amiért ennyire komolyan vette a szoptatást, hiszen valójában egyáltalán nem is olyan fontos az egész, és igazán nem kellene ezen „görcsölnie”.
Ehelyett én dicsérem és elismerésemről biztosítom az anyákat minden erőfeszítésükért, amit a szoptatás érdekében hoztak. Volt már olyan is, hogy levélben írtam meg egy kisbabának, mennyit küzdött az édesanyja, hogy szoptatni tudjon. Másrészt beszélgetünk arról is, hogy a szoptatás több, mint anyatejjel való táplálás, hiszen mind az anya, mind a kisbaba kölcsönös megelégedettségére szolgál az a kötődés és meghittség, amit a sok testkontaktus, ölelés, összebújás és a mellen való megnyugvás ad mindkettőjüknek.
Arról is beszélgetünk, hogy hogyan reagáljanak arra, amikor vadidegenek rosszindulatú, becsmérlő megjegyzéseket tesznek a cumisüvegből etető anyákra. Engem is ért hasonló támadás egyszer, amikor egy étteremben szoptattam meg a kisbabámat. Szinte megsemmisültem, amikor egy nő váratlanul jó hangosan rám rivallt: „A gyengébbek kedvéért mondom: a mosdó ott hátul van!” Elképzelni is nehéz, mit élhet át egy olyan anya, aki nem tud szoptatni (vagy úgy dönt, hogy nem akar szoptatni), amikor vadidegen emberek ítélkeznek hangosan arról, hogyan eteti a kisbabáját.
Említsük meg az irányelvek kidolgozásának szükségességét is. Az orvosoknak és ápolóknak megfelelő képzést kell kapniuk, hogy felismerjék az elégtelen tejtermelés szempontjából veszélyeztetett anyákat és időben segítséget és támogatást nyújtsanak neki. Így megelőzhetők a kiszáradt csecsemőkről szóló rémtörténetek és az anyák sem jutnának el a teljes kétségbeesésig. Több és nagyobb anyatejgyűjtő állomásra van szükség, hogy donor női tejet adhassunk az anyatejet nem kapó kisbabáknak. És támogatnunk, segítenünk kell azokat az édesanyákat, akiknek nem sikerült szoptatniuk, hogy felülemelkedve a bűntudaton és veszteségen, lendüljenek akcióba és követeljék írásban, hogy szánjanak pénzt kutatásokra erről a problémáról.
Nem minden anya tud tejet termelni, de a modern orvostudomány oldott már meg ennél összetettebb problémákat is. Akaraterőre és forrásokra van szükség a tejtermelési képtelenség okainak feltárásához és megfelelő kezelés kidolgozásához, hogy minden anya elérje a saját szoptatási célkitűzését.
Írta: Alison Stuebe
Alison Stuebe orvos, anyai és magzati gyógyászattal foglalkozik, továbbá szoptatáskutató és adjunktus az Észak Karolinai Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Karán.
Fordította: M. Krebsz Aletta
A szerkesztő jegyzete
* A primer tejtermelési képtelenség rendkívül ritka. Amikor a tejmennyiség elégtelennek tűnik, először mindig a szoptatási gyakorlatot kell felülvizsgálni, azaz, hogy a csecsemő gyakran és hatékonyan szopik-e!
