A korai kötődés kezdete és kontinuitása.
Háttértanulmány "Az élet: ajándék" című konferencián elhangzott előadáshoz
Andrek Andrea
Kapocs 2012(55):4. pp 22-33
Minden kornak és kultúrának van elképzelése az élet kezdetéről, a fogantatásról, méhen belüli fejlődésről, a magzat és újszülött képességeiről, valamint e korai életszakasz történéseinek rövid és hosszú távú hatásáról a későbbi testi, lelki, szellemi fejlődés tekintetében. Ezek gyakran igen különbözőek, akár egymással ellentétesek.
A magzati fejlődés és a méhen belüli élet tudományos kutatására általában jellemző az „objektív” eredményekre való törekvés. Ez a megközelítés azonban kevéssé tükrözi a valóságot, hiszen a várandós anyák kulturális, szociális, ökonómiai és társadalmi helyzete nagyon különböző: a várandósság az anya és gyermeke között zajló aktív, személyes dialógus, amelynek további fontos szereplője az anyát körülvevő pszichoszociális környezet.
Az anya és magzata között zajló „párbeszéd” emocionális, viselkedéses és pszicho-neuro-immunológiai szinteken is zajlik. Az anyaméh tehát az ember első ökológiai környezete.
Az elmúlt 15 év neuropszichológiai eredményeire támaszkodva ma azt gondoljuk, hogy a méhen belüli fejlődés kizárólag az adott személy szociális kontextusában értelmezhető: a velünk született genetikai programot szociális kapcsolataink tapasztalatai működtetik. A fogantatás pillanatától egész életünkön át agyunk kitüntetett területei állandó önmegújuló kapacitást mutatnak, tapasztalataink nyomán átépül a struktúra, biztosítva ezzel az állandóan változó feltételekhez való alkalmazkodást.
Szubhumán kutatások jelzik, hogy számos olyan képesség, amiről sokáig azt hittük, genetikaiprogram-függő, kiderült, hogy korai intrauterin tapasztalat, a fejlődés környezeti körülményeinek következménye.
A teljes cikk innen letölthető.