Megszakítás nélkül együtt
Anyának és az újszülöttnek zavartalanul együtt kellene lennie. Erre van szüksége a picinek és ez jó az édesanyának is. Mégsem minden esetben olyan evidens.
Melyek a biológiai előnyök? Nézzük a szoptatási tanácsadó szemszögéből:
W. Ungváry Renáta: Valójában egyetlen olyan emlősállat sincs, amely újszülött kicsinyét magára hagyná. A bálnától a mezei pocokig minden emlős anyuka számára természetes és ösztönös késztetés az újszülöttel való együttlét, a gondoskodó felügyelet – és persze a szoptatás. Az állatoknál is megfigyelhető, mekkora zavart tud kelteni az, ha az újszülött állatkát megfogjuk, elvesszük, majd visszatesszük az anyaállat mellé.
Az emlősök utódai folyamatos szülői gondoskodást igényelnek a túléléshez és fejlődéshez. Ezért a kicsinyek arra törekednek, hogy fenntartsák az anyai közelséget, a szeparáció ellen pedig tiltakoznak hanggal és mozgással kommunikálva azt az anya felé. A csecsemőnek ez az aktív hozzájárulása éppen annyira nélkülözhetetlen az anya-csecsemő közötti kötődés megalapozásához, mint az anya gondoskodó magatartása.
Ha szoptatásról, illetve anyatejes táplálásról beszélünk, általában a baba felől közelítjük meg a témát: miért jó a számára, milyen élettani előnyökkel jár. Illetve az elválasztást is a baba, gyermek szemszögéből szoktuk általában kitárgyalni, annak ellenére, hogy a folyamatnak egy szintén hangsúlyos és fontos résztvevője is van rajta kívül: az anya. Most az édesanya szempontjából közelítettük meg ezt az érzékeny témát Lepesi-Benkő Réka molekuláris biológus – genetikussal, laktációs szaktanácsadóval.
Várandós nőként, első gyermekes, egy gyermekes vagy majd többgyermekes anyaként életköreink fontos ívét járjuk be. Számomra minden anyasággal kapcsolatos élmény egy beavatás, újabb és újabb lépcső a babám, önmagam és kettőnk kapcsolódása között. Minden nap hordoz magában valamilyen kihívást, amit vagy ösztönösen, vagy már meglévő tapasztalataink vagy kapott információk alapján igyekszünk a lehető legjobban megoldani. Ez a mindennapi forgás át meg átszövi anyai létünk.
Interjú Dr. Szeverényi Csenge ortopéd orvossal
El tudod képzelni, hogy egy kisbaba, aki túl korán érkezik, akinek a súlya alig párszáz gramm, nem kerül inkubátorba? Hogy onnantól, hogy kibújik, el sem mozdul az édesanyja és az édesapja mellkasáról? Ha lélegeztetésre, szondára, infúzióra, vérvételre van szüksége, azt is ott kapja meg? Hogy még újraéleszteni sem kell máshol? El tudod hinni, hogy ez a kisbaba ettől egészségesebb felnőtt lesz? Jobb, ha igen, mert ez az úgynevezett „kenguruzás”, aminek ma van a világnapja, és ami a szakemberek, valamint az eddigi tapasztalatok szerint is a koraszülött-ellátás jövője.
Abban egyre inkább biztosak vagyunk, hogy a szülőség egyáltalán nem ösztönös, hanem tanult készség. De azt azért nem gondoljuk, hogy a természet mindenféle segítség nélkül dobja mélyvízbe a szülőket. Szerencsére van némi felkészülés: az agyunk működése és struktúrája is megváltozik kissé.
