A jelenlegi helyzet áttekintése

^e A jelen projekt keretében összesen 29 országban készítettünk felmérést. Az eredmények rendkívül sokfélék, mégis levonható néhány egységes következtetés:

• A legtöbb országban gyűjtik a szoptatással kapcsolatos adatokat. A szoptatási arányokról gyűjtött mutatók azonban néha következetlenek, időnként pontatlanok, és gyakran hiányosak. Az egyes országokban más és más fogalmakat és módszereket használnak. Nem találtuk nyomát olyan egységesített adatgyűjtő rendszernek, amely egész Európára érvényes lenne.
• A rendelkezésre álló adatok értelmezési nehézségei ellenére is nyilvánvaló, hogy a szoptatási mutatók és gyakorlatok általában elmaradnak a WHO és az UNICEF javaslataitól. Sőt: még az országos irányelvekben foglaltak és a szakmai szervezetek javaslatai sem kerülnek megvalósításra. Vannak országok, ahol már a szülés utáni szoptatás mutatója is igen alacsony. Más országokban, ahol ez még magasnak mondható, az első hat hónapon belül drasztikusan visszaesik a szoptatás. Egész Európában igen alacsony azok aránya, akik az első hat hónapban kizárólagosan szoptatják gyermeküket.
• Az európai országok egészségügyi ellátó rendszereinek megvannak a forrásai és a lehetőségei, hogy hatékonyan védjék, támogassák és segítsék a szoptatást sokféle tárcaközi együttműködésre és egyéb szervezetek elkötelezettségére támaszkodva. Mégis, a projektben résztvevő országok között mindössze 18 akadt, ahol kidolgoztak országos vagy regionális irányelvet, és öt ország kivételével még ezek az irányelvek sem a Csecsemő- és kisgyermektáplálási globális stratégia által jelenleg legjobbnak tartott gyakorlati normákat célozzák. Hiányzanak az egységes EU-javaslatok.
• Sok ország nem érte még el az 1995-ös Innocenti Kiáltványban foglalt célkitűzéseket^f. Néhány ország ugyan előbbre jutott a megvalósításban, mint mások: van, ahol létezik már országos koordinátor és bizottság (bár gyakran a megfelelő anyagi és egyéb háttér nélkül, ami kétségessé teszi a lényegi változások kivitelezhetőségét), és beindult a bababarát kórházi rendszer, máshol törvénybe iktatták az anyasági jogokat és az anyatejpótló készítmények marketingjének tilalmát. Számos ország azonban még alaposan lemaradt ezen a téren. Úgy tűnik, általában hiányzik a belátás, hogy a szoptatásvédelmi kezdeményezéseknek is elégséges anyagi hátteret kell biztosítani.
• Számos országban beindult a bababarát kórházak rendszere (és egyéb olyan kezdeményezések, amelyek bizonyíthatóan hatékony változásokat jelentenek a kórházi gyakorlatban). Sajnos azonban csak néhány országban sikerült elérni, hogy a szülészetek szinte hiánytalanul ide tartozzanak. Akad olyan ország is, ahol a szülészetek közül még egy sem érte el a bababarát kórházi minősítéshez szükséges szintet. A legelöl járó országok viszont már ott tartanak, hogy a bababarát rendszert a szülészeteken túl a rendelőintézetekben és a csecsemőgondozás területén is megvalósítják.
• Az egészségügyi szakemberek alapképzési tanterve nem tűnik elégségesnek ahhoz, hogy biztosítsa a szoptatás támogatásához szükséges szakértelmet. Az alaképzésben résztvevő, szoptatással kapcsolatos ismereteket oktató tanárok maguk is további képzésre szorulnak ezek a téren.
• Igen kevés a minősített kurzus. Az alap- és továbbképzésbe épített szoptatási kurzusokat – ha egyáltalán léteznek – felül kell vizsgálni, és ha nem elég hatékonyak, akkor újragondolni és újraírni őket. A helyileg kifejlesztett/alkalmazott kurzusok hatékonyságának értékelése csak egyetlenegy országban történt meg.
• Sok országban egyre több a nemzetközi vizsgát tett szoptatási szaktanácsadó (IBCLC), ami remélhetőleg azt jelenti, hogy egyre növekszik az igény a szakértelmükre.
• Az anyatejet helyettesítő készítmények marketingjére vonatkozó országos törvények gyakorta alulmaradnak a Nemzetközi kódex kívánalmain. A EU legtöbb tagállama, tagjelöltje és a kapcsolódó országok az 1991-es EU-direktívát fogadja el mintaként,¹⁷ amely nem tartalmazza a Nemzetközi kódex összes kitételét, és nem egészült ki az azt követő, erre érvényes WHA-határozatokkal sem. A Nemzetközi kódexben foglalt szabályok nem jutnak el kellőképpen sem az egészségügyi dolgozókhoz, sem a nagyközönséghez, és nincs hatékony ellenőrző rendszere a szabályok betartásának sem – kivéve a civil szervezeteket, amelyeknek viszont nincs módjukban büntetni a szabálysértést.
• A legtöbb országban az anyaságvédelmi törvények szoptatásra vonatkozó szakaszai már túlmutatnak az ILO 183 Egyezményben foglalt minimumon,¹⁸ bár egyelőre csak négy ország ratifikálta az egyezményt. Az országos törvények általában a szoptatási szünetek biztosításának tekintetében maradnak alul az ILO kívánalmain. Még azokban az országokban is, ahol az anyaságvédelmi törvények megfelelnek az ILO szabványának, a dolgozó anyák sok csoportja (pl. a gyermekgondozási időszak kezdete előtt csak 6-12 hónapnál rövidebb ideig alkalmazásban lévő anyák, a szerződéses munkavállalók, a szabálytalan részmunkaidős dolgozók, valamint a betanulók és a munkát vállaló diákok) kívül esik ezen törvények hatályán.
• A résztvevő országok többségében működnek önkéntes szoptatási tanácsadók, „anyák-egymás-közt” csoportok és egyéb tanácsadó szervezetek^g. Szolgáltatásaik földrajzi hatóköre azonban általában az alacsony és a közepes között mozog, csak ritkán magas. Ezek a csoportok általában nem vagy csak alig összehangoltak, de akadnak országok, ahol magas szintű köztük az együttműködés. Az egészségügyi rendszerrel azonban rendszerint nincs meg a kellő kapcsolat ahhoz, hogy hatékony integrációt és együttműködést lehessen elérni az érintett hivatalos szervekkel.