Biztos, hogy nyugodt, amikor alszik?
Az alvás néha éppen a stressz jele. Az utóbbi évek felfedezései megdöntik az újszülöttgondozás sokak által jónak hitt gyakorlatát.
A szoptatás több mint anyatejes táplálás...
Az alvás néha éppen a stressz jele. Az utóbbi évek felfedezései megdöntik az újszülöttgondozás sokak által jónak hitt gyakorlatát.
A sírós babák szülei földöntúli boldogságot éreznek, amikor csecsemőjük végre megtanul egy nyikkanás nélkül elaludni. De nem szabadna téves biztonságérzetbe ringatniuk magukat, mert nagyon is valószínű, hogy gyermekük, bár látszólag békésen alszik, belül még mindig zaklatott.
Egy kutatás szerint a kortizol nevű stresszhormon szintje (amelyet az emberi test akkor bocsát ki, amikor stressz alatt áll) magas marad a „sírós” kisbabákban, még napokkal az után is, hogy látszólag megtanultak segítség nélkül megnyugodni. Más szóval a gyermek még mindig nyugtalan, de már nem jelzi.
A bukás (amire élettani vagy szövődménymentes refluxként is utalnak) gyakori, és legtöbbbször normális jelenség a csecsemőknél. A legtöbb kisbaba bukik néha, mivel éretlen még az emésztőrendszere, ami miatt az étel könnyebben folyik vissza a nyelőcsőbe.
Gyakori a bukás, ha a kisbaba túl sok anyatejet evett meg túl gyorsan. Ez akkor fordulhat elő, ha a baba nagyon gyorsan vagy nagyon intenzíven szopik, vagy ha az édesanya melle túltelítődött. A bukás mennyisége általában sokkal nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában. Ha egy csecsemő figyelme könnyen elterelhető (elengedi a mellet és nézelődik), vagy nagyon nyugtalanul szopik, több levegőt nyelhet, és gyakrabban bukhat. Vannak babák, akik fogzáskor, a mászás vagy a hozzátáplálás megkezdésekor buknak többet.
Annyi bizonyíték gyűlt össze az igény szerinti szoptatás mellett, hogy nehéz kétségbe vonni létjogosultságát. Az is kiderült, hogy az "időre szoptatás" sokszor nem működik, sőt, káros következményei is vannak. Miért nehéz mégis igény szerint szoptatni?
Sződy Judit
Ahogy megérkezik a kisbaba, az anya magányossá, kiszolgáltatottá válik. Szétfeszít a kétely: felvegyem? Elkényeztetem? Kinek van igaza? Azok az anyák mernek több gyereket vállalni, akik úgy érzik, hogy számíthatnak családjukra, rokonaikra, barátaikra. A SOTE kutatásának leginkább mellbevágó eredménye, hogy a kétezres évek elejétől radikálisan csökken a kisgyerekes anyákban a társas támogatottság érzése.
Volt egyszer egy fiatal lány, aki két és fél évet töltött venezuelai indiánok között. Tapasztalatai alapjaiban rengették meg a gyereknevelésről vallott nézeteinket.
Ranschburg Jenő gyermekpszichológus elé tártuk az anyák leggyakoribb kétségeit, amik a baba születése után jelentkeznek.
A Ranschburg Jenővel készített interjú a Kismama magazinban 2008 augusztusában jelent meg.
- Vágjunk a közepébe! Sok anyát felkészületlenül ér az első gyerek születése. Áradnia kellene a boldogságnak, helyette viszont elborítanak a kétségek! Mert a csecsemő nem úgy működik, ahogy vártuk, nem olyan elégedett, nem annyit alszik, sokkal többet sír.
- A baba nem olyan ajándék, aki csak örömet szerez. A szülői szerep a szó legtisztább értelmében szolgálat. Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen. Egyébként tény, hogy a sokat hordozott, kézben tartott baba háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki.
Manapság a Föld legtöbb országában teljesen természetes az együtt alvás. Dél-Európa nagy részén, Ázsiában, Afrikában, továbbá Közép- és Dél-Amerikában bevett gyakorlatnak számít.
Kenyában és Elefántcsontparton nőttem fel. Tizenöt éves korom óta élek az Egyesült Királyságban. Azt azonban mindig is tudtam, hogy gyermekeimet (ha majd egyszer lesznek) otthon, Kenyában szeretném felnevelni. És igen, feltételeztem, hogy lesznek gyermekeim. Modern afrikai nőként, két egyetemi diplomával, negyedik generációs dolgozó nőként – viszont, ami a gyermekeket illeti, abban továbbra is tipikus afrikai nő maradtam.
Találkozott-e valaha olyan óvodással, aki természetéből fakadóan együttérzőnek tűnt, és törődött mások érzéseivel? Aki együttműködő volt, és nemcsak a saját akaratának próbált érvényt szerezni? Nagy az esély rá, hogy ezt az óvodást szülei sokat tartották karjukban, hordozták, dédelgették, valószínűleg szoptatott baba volt, rendszeresen a szüleivel aludt, és gyakran teremtettek neki alkalmat arra, hogy a szabadban más gyerekek társaságában játsszon - ez szűrhető le a Notre Dame Egyetem kutatóinak legújabb eredményeiből.