A kutatók nem szívesen beszélnek a tápszerek egészségügyi kockázatairól
A szoptatás sikeréhez – többek között – az szükséges, hogy az egészségügyi dolgozók elkötelezetten támogassák a szoptató anyákat. Ez a támogatás azonban erősen korlátozott akkor, ha az egészségügyi személyzet tudása annak fontosságáról hiányos. A szoptatás jelentőségének felismeréséhez szükség van a mesterséges táplálás kockázataival kapcsolatos ismeretekre is.
Egy nemrég megjelent ausztrál tanulmány azonban arra derített fényt, hogy a kutatók vonakodnak nevén nevezni a tápszert mint a csecsemők egészségére nézve kockázatos tényezőt.
A tanulmány vezetője, Dr. Julie Smith úgy nyilatkozott, hogy eredményeik szerint azok a kutatók, akik kimutatják, hogy a mesterségesen táplált csecsemők egészsége rosszabb, mint a szoptatottaké, túl gyakran hagyják ki szemérmesen a cikk címéből és összefoglalójából a tápszer említését.
Dr. Julie Smith és munkatársai közel 80 olyan tanulmányt néztek át, amelyek egytől egyig kimutatták, hogy a mesterségesen táplált csecsemők egészségi állapota rosszabb, címükben és rövid összefoglalójukban mégsem említik a tápszer hatását. Pedig az olvasók döntő többsége csak a cikkek címét és rövid összefoglalóját olvassa el, hiszen a cikkek teljes szövegéért legtöbbször borsos árat kell fizetni. Így ez a fontos információ az egészségügyi dolgozók nagy részéhez el sem jut.
A kutatók, úgy tűnik, félnek nevén nevezni a tápszert mint kockázati tényezőt, csak úgy utalnak rá, mint Voldemortra a Harry Potter regények szereplői: „Az, akit nem nevezünk nevén”. Például az egyik tanulmány, amelyik kimutatta, hogy a mesterséges táplálás fokozza egy súlyos bélbetegség előfordulását, a félrevezető „Szoptatás és a nekrotizáló enterokolitisz” címet viseli.
A csecsemők táplálásának biológiai módja a szoptatás, ahogy azt az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia állásfoglalásában is megfogalmazza: „a kizárólagos szoptatás az a normális viszonyítási alap, amelyhez mérni kell minden alternatív táplálási mód hatásait a növekedésre, egészségre, fejlődésre és minden más rövid-és hosszútávú következményre.” Ennek a megközelítésnek kellene érvényesülnie a kutatások tervezésénél is, ám ez csak ritkán van így. A megvizsgált tanulmányok legtöbbje a tápszeres táplálást tekinti normának. Ennek az elfogultságnak sokszor az az eredménye, hogy a mesterséges táplálás kockázatait alábecsülik.
Az elmúlt években néhányan felhívták a figyelmet arra, hogy amikor a szoptatás „előnyeiről” beszélünk, akkor valójában normalizáljuk a tápszeres táplálást, ahelyett, hogy a szoptatást tekintenénk normának, és a mesterséges táplálás veszélyeiről szólnánk.
Dr. Smith és munkatársai felteszik a költői kérdést: „Miért kárhoztatjuk az anyákat azért, hogy nem szoptatnak, amikor a lehetőségük sincs meg arra, hogy valóban jól informált, megalapozott döntést hozzanak?”
A csecsemők egészségi állapotának a szoptatási arány növelésével történő javítására irányuló kezdeményezések már régen megfogalmazták, hogy a jól-informált egészségügyi dolgozóknak és a pontos fogalmazásnak kulcsszerepe van abban, hogy az anyák sikeresen szoptassák gyermekeiket.
Hogyan várhatjuk el azonban az egészségügyi dolgozóktól, hogy jól értesülten és meggyőzően tudjanak beszélni a szoptatás fontosságáról pácienseiknek, amikor ők maguk sincsenek tisztában a mesterséges táplálás veszélyeivel, többek között azért, mert a szakmai tanulmányok sem fogalmaznak világosan és pontosan?
Ez a Voldemort-féle megközelítés megnehezíti, hogy az orvosok és egészségügyi szakemberek hatékonyan támogassák az anyákat, és hogy az anyák alaposan megfontolhassák, milyen táplálási módot választanak.
(JJ)
