Császár után
Egy éve dolgozom az egészségügyben. Egy év alatt annyit tanultam, mint azelőtt összesen. Többek között azt, milyen fontos néha csak ülni valahol, és nem csinálni semmit. Ilyen helyzet, amikor anya és baba először találkoznak.
Eddig bába és szülész ismerőseimtől hallottam arról, mekkora művészet valahol csak ott lenni, nem is szólni, szinte észrevétlenül belesimulni a környezetbe, csak annyira látszani, hogy az anya biztonságérzete meglegyen. Sokan erre képtelenek, úgy érzik, tenni kell valamit, különben miért is lennének ott. Vagy tenni kell valamit a fizetésükért/fizetségükért. Vagy azért, hogy bebizonyítsák: itt szükség van a szaktudásukra. Vagy azért, hogy végre történjen már valami. Pedig néha fontos, hogy úgy legyünk az anya mellett, mintha ott sem lennénk.
Csak ők ketten...
Az orvos gyógyít, a szülész vezeti a szülést, a bába segít az anyának és az orvosnak, a szoptatási tanácsadó pedig nyilván tanácsot ad. Ezt gondoltam én is. Éppen addig a pillanatig, amíg az első császáros kisbabát rá nem tettem az édesanyja meztelen mellkasára a gyermekágyas kórteremben. Az anyuka, akivel nem sokkal előtte még élénken beszélgettünk, teljesen megváltozott. Bár mozdulni még alig tudott, nem emelhette meg a fejét, a hasa kívül-belül fájt, mégis mosolygott. Félig lehunyt szemmel simogatta a kisbaba hátát, és halkan beszélt hozzá.
Zavarba jöttem: mit keresek én itt a fehér kórházi ruhámban? És most mit kezdjek magammal? Nem hagyhatom ott az anyukát egyedül a babájával, hiszen nem tud fölkelni, nem tud szólni senkinek, hogy segítséget kérjen, ha a baba sírni kezd, nem tudja megnyugtatni...
