Rooming in, vagy szeparáció?

(szakirodalmi áttekintés)

Évekkel ezelőtt, amikor a szülés, születés folyamata az otthonokból, szülőotthonokból a kórházak és klinikák kezébe hatáskörébe került, a legtöbb újszülöttet szeparálták édesanyjától. Az anya egy kórterembe került, gyermekét pedig egy tőle távolabb eső szobában a szakszemélyzet látta el. Órák teltek el az első találkozásig, a találkozók időtartama pedig többnyire az etetésre korlátozódott. Komoly meggyőződés volt akkoriban, hogy mindenki érdekét szolgálják ezek a lépések: az anya mihamarabbi felépülését illetve a csecsemő biztonságát, jóllétét egyaránt.

Az egészségügyi ellátás a veszélyhelyzet ideje alatt az ún. “egészségügyi válsághelyzeti ellátás” szabályai szerint zajlik. Ez jelent néhány fontos eltérést az egészségügy normál működésétől. Nem jelenti azonban azt, hogy a szülő nő mellett ne lehessen kísérő, hogy automatikus lenne a császármetszés, és azt sem, hogy anyát és babát elválaszthatják egymástól a kórházban.

A babák sírnak. A gyerekek és a felnőttek is sírnak. Az ember sír. Sírunk.
Amikor fáj, amikor veszteség ér. Amikor csalódottságot és amikor tehetetlenséget élünk át. Amikor örülünk és amikor megkönnyebbülünk. Magányunkban és a másikkal való közelség átélésekor is.

A szopási sztrájk a szopás elutasítását jelenti, egy már bizonyos mértékig kialakult szoptatási kapcsolatban. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben a tehetetlenség és kétségbeesés hullámai uralkodhatnak el rajtunk.

Rengeteg tévhit él a köztudatban a szoptatással kapcsolatban. Ezek nagy része megalapozatlan, felületes következtetéseken, tévesen értelmezett személyes élményeken, hiányos ismereteken alapul, mégis képes legmélyebb anyai félelmeinket felerősíteni.